Az sg.hu kritikája az Adventurelandről:
A másnapos gyépések, a szellentő robotok és a mamutok korában élő dinoszauruszok elhúzhatnak a sunyiba, az év eddigi legjobb filmje megérkezett.
Arra még akár számítani is lehetett, hogy az év egyik legjobb filmje nyáron fog lecsapni ránk, de hogy a sok gigaköltségvetésű monszter között egy független próbálkozásé lesz ez a cím, azt nem sokan gondolták volna..., vagyis... Kit akarunk itt becsapni? Mindenki tudja, hogy a "nagy" filmek között csak elvétve akad kiváló, azok inkább csak a pocsék és a jó közti skálán mozognak, az igazi ínyencfalatokat nem a popcornzabálók között kell keresni. (Igen, klasszikus sznob felfogás..., de ha egyszer így van, nincs mit tenni.)
Persze nem kell attól tartani, hogy az Adventureland - Kalandpark valami érthetetlen szimbólumokkal operáló lila művészmozi lenne, nem, természetesen szó sincs erről. Mindössze egy kis filmről van szó, mely nem akar nagyot mondani, viszont van annyira szívhez szóló, hogy az ember nem felejti el azon nyomban, hogy a légkondicionált széksorokból kimászott a 40 fokos, friss levegőre.
Pedig igazából nagy történettel nem rendelkezik az Adventureland, olykor mindössze pár másodperces jeleneteket látunk összefűzve, szó szerint életképeket kapunk, életérzéseket. A főszereplő James-nek szülei megígérik, hogy diplomaajándékként elmehet Európába utazgatni, de hiába a nagyravágyó tervek, a család anyagi helyzete kicsit megroggyan, ezért mégsem tudják a szülők finanszírozni az utat. Az újságírónak készülő James pedig, hogy pénzt szerezzen, munkát keres. Mivel a kutya sem akarja alkalmazni irodalomdiplomájával, csak a lepukkant helyi vidámparkban tud állást találni magának.
Ja, azt nem is mondtuk: a film 1987-ben játszódik, teljesen véletlenül éppen abban az időben, amikor a rendező Greg Mottola volt 23 éves, szóval nem nehéz kitalálni, hogy a történetben életrajzi elemek sorakoznak fel. "Azok a szép '80-as évek..." - sóhajhatnánk, ha 40 fölött lennénk, de maga a kor kész nosztalgiát ébreszt abban is, aki 20 évvel ezelőtt még csak az oviban húzgálta a lányok copfjait. (Hüsker Dü-s póló az egyik karakteren, totális elolvadás.)
Egyébként kész öröm látni Mottola visszatérését a szerzői filmhez, hiszen az annak idején 1996-ban remek Kiruccanókkal befutott direktor az elmúlt évek tévésorozatos rendezéseit tavalyelőtt egy gyengécske, ám nagy siker Superbad - avagy miért ciki a szex?-re váltotta fel. Most azonban Mottola megint ír a rendezés mellett, s remélhetőleg ezt a hagyományt folytatni is fogja.
Muszáj folytatnia, ha egy szinte közhelyesnek ható szerelmi történetet ennyi érzékenységgel, visszafogottsággal és legfőképp őszinteséggel tud tálalni. Az pedig, hogy az egészet nyakon önti a vidámparkos milióvel, még legalább ugyanannyit hozzátesz a sztorihoz. A klasszikus '80-as évekbeli utalásokat, zenáket és ikonisztikus karaktereket remek mellékszereplők egészítik ki, általában a humorfaktort növelve. Teljesen felesleges felsorolni, hogy milyen pazar Bill Hader és Kristen Wiig párosa, Bobby és Paulette, mennyire hús-vér karakter Martin Starr Joelje és, hogy megint milyen jó az Alkonyatos Kristen Stewart, aki nevezett film kivételével minden eddigi karakterében remek volt.
Az Adventureland - Kalandpark vitán felül az év eddigi legjobb amerikai filmje. Biztos top 10 várományos lesz az év végén, annak ellenére is, hogy sem Amerikában, sem nálunk nem aratott különösebb sikert, sőt, egyenesen megbukott. Aki kedveli a fiatalokról szóló történeteket akkor is, ha nem szexközpontúak, mint az Amerikai pite és nem sokkolni akarnak, mint Larry Clark filmjei, annak mindenképpen ajánlhatjuk cikkünk tárgyát. A többiek pedig nyilván el tudják dönteni, hogy mennyire van ínyükre egy olyan alkotás, ami nem csillogásával és harsányságával akarja lenyűgözni az embert, hanem életszerűségével.
Fura, hogy az Adventureland - Kalandpark olyan film, amiről egy barátnak mesélve nem tudjuk pár szóban elmagyarázni, hogy miért is olyan nagyon jó, nincs olyan "lényeg", amit meg lehetne ragadni, hogy az illető reakciója az legyen: "Fúúú, ezt látnom kell". De ettől még (vagy épp ezért) rém szerethető filmmel gazdagodtunk.
A másnapos gyépések, a szellentő robotok és a mamutok korában élő dinoszauruszok elhúzhatnak a sunyiba, az év eddigi legjobb filmje megérkezett.
Arra még akár számítani is lehetett, hogy az év egyik legjobb filmje nyáron fog lecsapni ránk, de hogy a sok gigaköltségvetésű monszter között egy független próbálkozásé lesz ez a cím, azt nem sokan gondolták volna..., vagyis... Kit akarunk itt becsapni? Mindenki tudja, hogy a "nagy" filmek között csak elvétve akad kiváló, azok inkább csak a pocsék és a jó közti skálán mozognak, az igazi ínyencfalatokat nem a popcornzabálók között kell keresni. (Igen, klasszikus sznob felfogás..., de ha egyszer így van, nincs mit tenni.)
Persze nem kell attól tartani, hogy az Adventureland - Kalandpark valami érthetetlen szimbólumokkal operáló lila művészmozi lenne, nem, természetesen szó sincs erről. Mindössze egy kis filmről van szó, mely nem akar nagyot mondani, viszont van annyira szívhez szóló, hogy az ember nem felejti el azon nyomban, hogy a légkondicionált széksorokból kimászott a 40 fokos, friss levegőre.
Pedig igazából nagy történettel nem rendelkezik az Adventureland, olykor mindössze pár másodperces jeleneteket látunk összefűzve, szó szerint életképeket kapunk, életérzéseket. A főszereplő James-nek szülei megígérik, hogy diplomaajándékként elmehet Európába utazgatni, de hiába a nagyravágyó tervek, a család anyagi helyzete kicsit megroggyan, ezért mégsem tudják a szülők finanszírozni az utat. Az újságírónak készülő James pedig, hogy pénzt szerezzen, munkát keres. Mivel a kutya sem akarja alkalmazni irodalomdiplomájával, csak a lepukkant helyi vidámparkban tud állást találni magának.
Ja, azt nem is mondtuk: a film 1987-ben játszódik, teljesen véletlenül éppen abban az időben, amikor a rendező Greg Mottola volt 23 éves, szóval nem nehéz kitalálni, hogy a történetben életrajzi elemek sorakoznak fel. "Azok a szép '80-as évek..." - sóhajhatnánk, ha 40 fölött lennénk, de maga a kor kész nosztalgiát ébreszt abban is, aki 20 évvel ezelőtt még csak az oviban húzgálta a lányok copfjait. (Hüsker Dü-s póló az egyik karakteren, totális elolvadás.)
Egyébként kész öröm látni Mottola visszatérését a szerzői filmhez, hiszen az annak idején 1996-ban remek Kiruccanókkal befutott direktor az elmúlt évek tévésorozatos rendezéseit tavalyelőtt egy gyengécske, ám nagy siker Superbad - avagy miért ciki a szex?-re váltotta fel. Most azonban Mottola megint ír a rendezés mellett, s remélhetőleg ezt a hagyományt folytatni is fogja.
Muszáj folytatnia, ha egy szinte közhelyesnek ható szerelmi történetet ennyi érzékenységgel, visszafogottsággal és legfőképp őszinteséggel tud tálalni. Az pedig, hogy az egészet nyakon önti a vidámparkos milióvel, még legalább ugyanannyit hozzátesz a sztorihoz. A klasszikus '80-as évekbeli utalásokat, zenáket és ikonisztikus karaktereket remek mellékszereplők egészítik ki, általában a humorfaktort növelve. Teljesen felesleges felsorolni, hogy milyen pazar Bill Hader és Kristen Wiig párosa, Bobby és Paulette, mennyire hús-vér karakter Martin Starr Joelje és, hogy megint milyen jó az Alkonyatos Kristen Stewart, aki nevezett film kivételével minden eddigi karakterében remek volt.
Az Adventureland - Kalandpark vitán felül az év eddigi legjobb amerikai filmje. Biztos top 10 várományos lesz az év végén, annak ellenére is, hogy sem Amerikában, sem nálunk nem aratott különösebb sikert, sőt, egyenesen megbukott. Aki kedveli a fiatalokról szóló történeteket akkor is, ha nem szexközpontúak, mint az Amerikai pite és nem sokkolni akarnak, mint Larry Clark filmjei, annak mindenképpen ajánlhatjuk cikkünk tárgyát. A többiek pedig nyilván el tudják dönteni, hogy mennyire van ínyükre egy olyan alkotás, ami nem csillogásával és harsányságával akarja lenyűgözni az embert, hanem életszerűségével.
Fura, hogy az Adventureland - Kalandpark olyan film, amiről egy barátnak mesélve nem tudjuk pár szóban elmagyarázni, hogy miért is olyan nagyon jó, nincs olyan "lényeg", amit meg lehetne ragadni, hogy az illető reakciója az legyen: "Fúúú, ezt látnom kell". De ettől még (vagy épp ezért) rém szerethető filmmel gazdagodtunk.
